Mi a titok ?

Mondd Kedves, mondd, mi a titkod?
Hogyan csinálod,
hogy láttadra lábam remegni kezd,
s nem ereszt
az a láthatatlan kéz marka,
mely szívemet satuként szorítja?
Mondd, mit teszel velem,
hogy láttadra elhomályosul szemem,
torkomba gombóc kerül,
lelkem a fellegekbe repül?
Mi a titok? Mi az, amit csak Te tudsz?
Hogy amint eszembe jutsz,
tarkómon bizsergés rohan át,
s érzem a szerelem mámorát?
Hogy csinálod, hogy hangom elakad,
s nem bújnak elő a szavak,
miket suttognék neked?
Miért van az, hogy szemed
testemre lúdbőrt kényszerít,
szívemre örömfátylat terít?
Mondd Édes! Mi a titkod?
Azt hogyan csinálod,
hogy beleivódtál sejtjeimbe,
beégetődtél génjeimbe,
hogy lényed teljesen átitat?
Mondd Drága! Mi ez a varázslat?
Elég szemöldököd rándulása,
s ereimben vérem áramlása
egy irányba indul,
és . . . khmm . . . a . . . "az" megmozdul
Mi a titok? Mi ez a bűbáj?
Miért van, hogy hiányod úgy fáj,
mint még semmi sohasem?
Mondd, miért teszed ezt velem?
Mondd Szerelmem! Miért van az,
hogy minden veled töltött pillanat
több örömöt jelent nekem,
mint az eleddig leélt életem?
Mondd Édes! Nem vagy Te boszorkány?
Mondd, miért Te vagy az a lány,
ki az ujjai köré csavart,
lelkemben vad vihart kavart?
Miért van az, hogy újra megtanultam sírni?
Hogy megint képes lettem verseket írni?
Mondd Kicsim! Mondd, mi a titok?
Mondd! Hisz ezt csak Te tudhatod!


 

Minden újabb percben
Amiben magány vár engem
Erős vágy él bennem
Hogy újra átélhessem
Azt a szépséges csodát
A gyönyör édes mámorát
Amit lényed adni tud
És ami a szívemhez jut

Minden álmod érdekes
Érted érzem érdemes
Magam jobbá tenni
És ha kell megküzdeni
A nagyvilág szemetével
Amitől te rejtettél el
Amikor elfáradtam
De tőled erőt kaptam

Te vagy a vágy és érzelem
Te vagy a szív, mely értelem
Amikor eggyé válunk
És egy álmot látunk

Adj, amit csak te tudsz, mert
Kell aki vagy és ezt nekem hidd el
Itt, ahol ipari közhely a szeretlek,
De én erős hittel
Hiszek a hatalmas erőben
Amit a szerelem adhat itt benn
Hogy tűzön és vízen át
Óvjam gyönyörű angyalát.

Adj, amit csak te tudsz, mert
Kell aki vagy és ezt nekem hidd el
Itt, ahol ipari közhely a szeretlek,
De én erős hittel
Hiszek a hatalmas erőben
Amit a szerelem adhat itt benn
Hogy tűzön és vízen át
Óvjam gyönyörű angyalát.
Hiszek a hatalmas erőben
Amit a szerelem adhat itt benn
Hogy tűzön és vízen át
Óvjam gyönyörű angyalát.

Büszke


Mondd, meddig kell még várnom
Álmaimban hova kell szállnom,
Mondd, hogyan lehetnék veled
Mikor adjam legszebb pillanataim neked?

Mondd, mikor látlak újra
Még hányan állnak útba,
Mondd hány könnycseppet ejtsek el
És hogyan felejtselek el?

Mondd, miért fáj ez nekem?
Emlékszel, mikor megfogtad kezem.
Mondd, miért hazudtad azt, hogy szeretsz,
Miért nem mondtad, hogy csak kedvelsz?

Mondd, miért nem érzed ennek súlyát
Miért nem érted szívem búját,
Mondd, miért fáj így a szív?
De van egy szó, ami hív!

Mondd, hogyan legyek boldog nélküled
És hogyan űzzem el a tévhitet?
Mondd, ki vagy te valójában
Kit rejteget a szíved egymagában?

Mondd, miért nem találok válaszokra
Miért ütközök egyfolytában falakba?
Mondd, gondolsz néha rám
Vagy emlékem feledésbe merült már?

Mondd, látod azt, amit tettél
Egyáltalán valaha szerettél?
Választ soha nem kapok
Telnek, múlnak a napok.

Szívem hideg lesz
Egy ajtó bezárul hirtelen.

Regény Életemben voltak rossz napok, S velük együtt múltak el a hónapok, Amik évekbe tömörültek, s regényekbe iródtak, Hogy a közeledbe minnél előbb eljussak. S a könnyeim közé szorítsalak, Amik a szememben itt maradtak. Mikor végső búcsút adtál a szavaidnak, Arra vártál hogy ezek az érzések gyorsan elmúljanak, S amikor azt mondtam, hogy te is sírhatnál, Szerelmes pillantással bólintottál, Majd lassan továbbálltál. Hiába nyúltam már utánnad, Hiába fogtam meg a vállad, Levegőért kapkodtam, Könnyeimet megtartottam, Miközben beléd karoltam. Hogy megtudjam mi is a vád, S leirjam mit ejt ki utoljára a szád, De te arra kértél várjak még rád, Ez adott csak reményt, S csak ez tartotta vissza az újból kihulló könnycseppeket. Ez tartotta még bennem az irántad érzett szeretetet. Hogy az emlékek rólad örökké megmaradjanak. Nehogy az idő múllássával ők is elmosódjanak. S Írni kezdtem, hogy a szavak utat mutassanak, De az idő csak telt, s múlt, A regény gyötrően megvalósult, S amikor a könyv megvastagúlt. A szívemben ezernyi gondolat, Megragadta újból a tollat. Hogy ne legyen még vége, Ne ragadjon még el, a szereteted múlló ereje, S az írás a szívem ritmusára ütemezett, Mikor a sorok közé kergetett, S megéreztem, hogy ő ebben a percben keresett, De már hiába sietett, A regény befejeződött, S ő örökre elveszett.

Minden időben és minden országban voltak boszorkányok. Azokat a férfiakat és nőket hívták így, akik ismerték a gyógyító szereket, a varázsformulákat, a varázs- és szerelmi bájitalokat, néha a mérgeket is. Sokan azt hitték, hogy képesek befolyásolni az időjárást és az esőt, vagy szárazságot képesek előidézni. Gyűlölték vagy szerették, nagyra becsülték vagy üldözték őket. Azt állították – vagy feltételezték –, hogy a szellemek, a halottak, sőt az alacsonyabb istenségek világával is kapcsolatban állnak. Általában azt tartják, hogy az erejük örökölhető, a boszorkányság adománya családi tulajdonság. Az emberek a boszorkányokat gyógyító szerekért, bőséges aratásért, jó halászzsákmányért vagy egyéb szükséges dolgokért keresték fel. Általában papnők vagy alacsonyabb istenségek képviselői voltak, akiknek nem sokat jelentett az, hogy vegyék a fáradságot, és átérezzék az egyszerű nép gondjait. A kőkorszakban a jó aratás, a jó vadász- és halászzsákmány volt az emberek fő kérése. A csordának gyarapodnia kellett, és sok gyermeknek kellett születnie, hogy a törzs erős maradhasson. Erről gondoskodni a boszorkányok kötelessége volt, ehhez kellettek a rítusok. Ez valószínűleg a matriarchális korszakban volt, amikor a férfiak vadászni mentek, és a nők maradtak otthon, hogy gyógyszert főzzenek és mágiát űzzenek. Történelmileg a matriarchális periódus a Kr. e. IX. évezred közepétől a VII. évezred közepéig tartott. Ebben az időben a barlangokat, a fákat, a Holdat és a csillagokat női jelképként tisztelték, ami a Nagy Anya kultuszában keletkezett, aminek a papnője asszony volt. Abban az időben a férfiak valószínűleg a vadászat istenéhez imádkoztak, aki az állatok felett uralkodott. Később bukkant fel a jövendőbeli élet és egy másik világ gondolata. Mert a földi világ gyászos volt, amíg az istenek lakhelyét, egyfajta édenkertet el nem képzelték, ahol a nyugalom és a pihenés helye van, és új fiatalságot nem ajándékozott, az új földre születés előkészítéseként. A primitív emberek féltek, hogy saját törzsükön kívül születnek újjá, ezért az istenükhöz imádkoztak, hogy szeretteikkel egy helyen és időben születhessenek újjá, hogy emlékezhessenek rájuk és megmaradhasson a szeretetük. Az istennek, aki ilyen édenkertet ural, véleményem szerint a halálnak kell lennie, de valamiért a vadászat istenével azonosították, ezért szarvat viselt. Bizonyos ideig a halál és a vadászat istenének tűnt, vagy a kultusz képviselői oltalmazójának. Mégis férfi volt a boszorkányok vezetője, ám hangsúlyozzák, hogy a férfi kedvességét és jóságát a nők miatt veti be, ahogy az isten egy istennő helyére is helyezkedhet úgy, hogy a kultusz gyakorlásában a nő marad a vezető. Valójában a következő történhetett: volt egy férfi törzsistennel szerveződött törzsi vallás, papnők sora, és azok a férfiak, akik mágikus rítusokat űztek. A főpap volt a törzskultusz alakja, ha részt vett az összejöveteleken. Távollétében pedig a papnő uralkodott. A boszorkányok a legfőbb papról, mint a "halál istenéről" beszéltek, és arról, hogy a túlvilágon minden tőle függ. Nemcsak a következő világban való életre gondoltak, hanem a feltámadásra (az újjászületésre) is. Ez istennek úgyszólván egy vidám vadászterülete, ahol az egyszerű nép a rokon érzelműekkel találkozhatott, a képességük szerint többé-kevésbé kellemes körülmények között. Aki megszolgálta, annak a kívánt időben és a választott környéken következett be az újjászületés. Aki testével és természetével a Földön istennek alárendelte magát és imádója volt, az egy isten által létrehozott édenkertbe kerül, ahol különleges előnyöket élvezhet, és az istennő gondoskodik arról, hogy a mielőbbi újjászületése ugyanabban a törzsben történjen meg. Manapság az újjászületést a boszorkánykör alatt értjük, amihez látszólag a reinkarnáció végtelen lánca szükséges, számomra mégis azt jelenti, hogy idővel hatalmassággá válhatunk, akit Nagy Halottnak hívnak. Erről közelebbit azonban nem tudhattam meg. Számomra félisteneknek, a szenteknek tűnnek. A későbbiekben lehetővé vált, hogy nők vezessék a rítus végrehajtását, jóllehet a későbbiekben is sok férfi volt köztük, akik aztán boszorkánymesterek lettek. A Biblia mesél nekünk egy szegény endori boszorkány üldözéséről, aki titokban működött, miután a többi boszorkányt kiűzték az országból. Mesél nekünk Huldah varázslónőről, aki Jeruzsálemben élt, és a királyi tanácsban olyan vallási kérdésekre válaszolt, amelyekre még maguk a főpapok sem voltak képesek válaszolni. Mindemellett nem szabad azokról a szerencsétlen következményekről megfeledkeznünk, amiket a középkorban a nők alacsony helyzete váltott ki. Akkoriban az egyházi hagyományokba ütközött ennek az állapotnak a javítása, és az, hogy a nőket a kereszténység előtti helyzetbe emeljék vissza. Paracelsust, aki egyik könyvében az asszonyokat dicsérte, ezért támadták és "asszonyimádóként" hírbe hozták. Erről írt P. Hughes: "Mivel sok asszony tudatára ébredt a leigázottságának és visszautasította, egy titkos vallás keletkezett, melyben a nő fontos szerepet játszott, és a szexuális életet a hamupipőkei szerepből büszke misztériummá emelte. Ez a vallás pszichológiai menedéke volt az érzéki örömöknek, az elnyomott vagy férfias nőknek, és azoknak, akik személyes csalódásoktól vagy idegi zavaroktól szenvedtek, illetve akiknek a hagyományos egyház nem adhatott segítséget." Ez az összekuszált helyzet bírta rá azokat, akik a boszorkányságot nemcsak ősi vallásnak tekintették, hogy boszorkánnyá váljanak. A kultikus gyakorlatok sok nyugalmat, békét és örömöt adtak, az újoncok mégis megterhelést jelentettek a kultusz számára. Hogy a számtalan kémnek ne legyen lehetősége az árulásra, már egészen korán csak azonos vérű családokból, azaz boszorkánycsaládokból fogadtak újoncokat. A tiszteletadás különféle rituáléi, a futna és a nagy misztérium titka voltak azok, amiket mágiának neveztek, és többé-kevésbé titokban tartottak, csak családi közösségben adva tovább. Palesztinában, de néhány más vidéken is, kétfajta boszorkány élt: a varázsformulákról nem tudó fűgyűjtők és kereskedők, és azok a boszorkányok, akiknek eredete a papokkal és papnőkkel együtt visszavezethető egy ősi, valószínűleg kőkorszaki vallásig. Csak ezen a módon lehet beavatni (a körbe való felvétel) valakit, és részesülhet a különleges ősi tanokban. Az egyház kezdetben nem törődött a boszorkányokkal, de amint a pápaságot szilárdan megalapozták, az egyház a boszorkánykultusszal gyűlölt riválisként bánt és kiirtásuk céljából kutatta fel képviselőit. A puritánok is örömmel vették őket üldözőbe, de a két tűz között is felvirágzott a boszorkányság. Az egyháznak a 11. századtól számos veszélyes ellensége lett. Dél-Európában például elterjedt a manicheizmus tana. Különféle szektáik békében éltek egymással, és a katharokkal együtt sok közös dolguk volt. Voltak saját püspökeik és diakónjaik. Alázattal voltak a "Perfectik", az apostolok előtt, nekik majdnem isteni tiszteletadással adóztak. Levetették magukat előttük, és áldásért imádkoztak. Egymás közt a "Perfectihez" is imádkoztak. De ez a tiszteletadás nem őt magát illette, hanem a szent lelket, aki személyében alászállt közéjük. Az egyház a katharokat a szórakozás és a kicsapongás szabadosságával vádolta, míg néhányan az apostolok közé nem kerültek. A lélekvándorlás tanát hirdették, míg a "Perfectik" a halál után a mennyországba kerültek. Azzal is vádolták őket, hogy egyeseket rábeszéltek arra, hogy az egyháznak egyetlen fillért se fizessenek. Hasonló szekták voltak a waldensek és az albigensek. Róluk gyakorlatilag csak annyit tudunk, amit az egyház mondott. E szekták elleni vádakhoz a boszorkányság is hozzátartozott. Keresztes hadjáratot is vezettek ellenük, ahol sok hívüket legyilkolták, úgyhogy a szekták a föld alá rejtőztek. Az üldözés azon pogányok ellen irányult, akik az emberektől elhagyatott pusztaságokban laktak, ahol az ősi vallást tovább gyakorolták. A kívülállók általában azon a nézeten voltak, hogy minden pogány és boszorkány kényszeresen haretikus. Az üldözés e szakaszában a legkülönfélébb hamis elképzelések terjedtek el, így lettek a boszorkányok öregasszonyok, akik seprűnyélen lovagolnak a levegőben. De egy boszorkány se repült soha seprűnyélen, sem másképpen a levegőben. Ám valóban létezik egy termékenységi varázslat, aminek a jó aratást kellett előidéznie, és a végrehajtásához a boton vagy seprűn való lovaglás is hozzátartozott, mint egy vesszőparipán. Bizonyos boszorkányok e rítus végrehajtása előtt nagy ugrásokat tettek, amivel a vetés szárba szökkenését akarták elérni. A korai perek tanúval bizonyították, hogy a vádlottat boton vagy seprűn látták a mezőn (nem a levegőben!) keresztüllovagolni. Ezek gyakran bizonyítékként szolgáltak arra, hogy az illető termékenységi varázslatot végzett, ami büntetendő volt. A castletowni múzeumban látható ilyen bot, amelynek a legfelső vége fallosz alakúra van faragva, hogy megigézhesse a termékenységet. Isle of Man-en 1617-ben megfigyeltek egy asszonyt a termékenységi rítus gyakorlása közben. Bíróság elé vitték, rábizonyították, és a piacon megégették a kisfiával együtt, mivel abból indultak ki, hogy a gyermek szokás szerint már nagyon fiatal éveiben beavatott. Ez az eset megmutatta, hogy az öregasszony boszorkány csak egy mesealak, fiatal asszony is lehetett boszorkány. Mivel már az egész fiatal gyermekeket beavatták, köztük mindenféle korú volt. A tárgyalási jegyzőkönyvben gyakran elhangzott: "Két boszorkányra bizonyították rá, és őket égették meg, tizenhat éves fiatal lányokat, akik átkozottul csinosak voltak." A boszorkányok már illegalitásban éltek, amikor még kilencmilliót üldöztek és kínoztak halálra közülük Európában. Öregasszonyokat, akik egyedül éltek, akiket nem szerettek, vádoltak meg, különösen, ha egy macskát is tartottak, ráadásul társalogtak velük, vagy magukban beszéltek, mint ahogy azt oly sok öregasszony megteszi. Ilyen vádak érték a többségüket, miközben – főleg a boszorkányokat – levetkőztették, megkínozták és víz alá merítették. A hivatalos boszorkánykeresőket jól fizették. Angliában Matthew Hopkins például nagyon jól megélt ebből. A puritán egyházban nem kedvelt embereket megkínozták, boszorkányként elhíresültek, és jelentős pénzjutalmat söpörtek be értük. Gyakran vádoltak meg öregasszonyokat, mivel őket könnyebb volt akasztófára vagy máglyára juttatni, mint azokat, akik hetekig kibírták a kínzást. Innen ered az ősi boszorkányhit meséje. Valószínűtlen, hogy ezeknek az öregasszonyoknak bármelyike ténylegesen boszorkány lett volna, olyan, akit beavatottnak lehetett volna nevezni. Inkább gyógyfüveket ismerő öregasszonyok lehettek. De visszamehetünk sokkal korábbi időkig is: Arne Runeberg Dániában találta meg egy boszorkány sírját a bronzkorból. A drága kardok és arany ékszerek mellett ennek a női mágusnak egy bronzcsésze is volt a birtokában, amiben a következők voltak: egy hiúzkarom, egy menyétcsont, egy kígyó gerincoszlopa, kitépett és darabokra tört lófog, egy éberkőris ága, nyárfaszén, egy vas késpenge, egy bronzhuzal, két darab vaskő, számos kis csont, tűzkő és agyag. Ebből is látszik, milyen eredetű ez a szokás. Nemcsak a skandináv mondákban vannak hasonló szokások, más európai népekében is. Az ősi kelták druida papjai is hajtottak végre termékenységi rítusokat, és képesek voltak mágikus (hipnotikus) álmot okozni. A latin és kelta írók is adtak nekünk hírt a druidákról. Franciaországban és Írországban elfogadták, hogy ez a kultusz eredetileg Angliából származik. Az ókori Plínius is azt jelentette, hogy a mágia valószínűleg Angliából került Perzsiába. Keveset tudunk a druidák tanairól, de azt igen, hogy hittek a reinkarnációban. Caesar jelentése szerint az volt a véleményük, hogy "a lélek nem pusztul el, hanem az egyik testből a másikba megy a halál után. Az ilyen hittől az emberek bátrabbak lesznek, nem kell félniük a haláltól." Caesarról a De Bello Gallicoban szintén említést tesz a jósnő – aki druidanő –, akinek még a druidák előtt kellett élnie. Képes volt megváltoztatni az alakját, és látszólag birtokában volt a boszorkányok minden ismertetőjegyének, de mindenekelőtt mindenfajta csapadékot képes volt előidézni, miközben valamely víznél egy ruhátlan szűzzel társalgott. A keresztények megvádolták, hogy a gyerekeket pogányságra "kereszteli", és féltek a varázserejétől, amit az ördögnek tulajdonítottak. Csak a titkos tanokat tanuló és gyakorló beavatottak vehettek részt a gyűlésein. A druidák hitét és tanát jobban meg kell ismernünk (pl. náluk létezett-e több szekta), hogy megtudhassuk, volt-e vajon köztük és a boszorkányok között valamilyen kapcsolat. A boszorkányságnak egészen ortodoxnak kellett lennie, akár a magas akár az alacsony nívón. De az is lehet, hogy csak egy nősereg fantáziadús vallása volt, vagy egyszerűen a primitívek vallása, aminek semmi köze semmilyen értelmes dologhoz. Ezek a tanok sokfélék lehettek a különböző időkben és a különféle tájakon. Az én benyomásom szerint a kelta nép elődei a boszorkányságot általános vallásukban egyenrangúnak tartották a saját isteneikkel, és a druidák helyesnek és jónak tartották, hogy a népeknek saját isteneik vannak, és ezeket tisztelik. Lassan elterjedt a kelta eszme, amihez az istennő mítosza tartozott. Ez a jelentéktelen kelta istennő szépségével és kedvességével erős változást okozott a primitív vadászkultuszban. Ez csak az én személyes véleményem, egy gyanú, nem a rítusokat és az imákat akartam taglalni. Természetesen lehetett ellentét is az ortodox, kelta kultusz primitív hitformája és gyakorlata, és a római invázió és a kereszténység között. Ebben a görög és római misztérium-vallások hatása is szerepet játszhatott. A szászok inváziója után történt valószínűleg a római-brit keresztény beáramlás, ami aztán átgázolt a boszorkányságon, mivel az inváziót az ősi istenek büntetésének tekintették, amiért a boszorkányisteneket imádták. Lehet véletlen is, hogy Mexikóban az európaihoz nagyon hasonló boszorkánykultusz alakult ki az elő-kolumbiai időkben. Ebben egy istennő vagy boszorkánykirálynő szerepelt, akit mindig ruhátlanul ábrázoltak, bottal a kezében vagy rajta lovagolva, mint az érintetlenség vagy a rituális tisztaság jelképét, amire az európai boszorkányok is nagy hangsúlyt helyeztek. A nők gyűléseiken mindig ruhátlanok voltak, de egy nyakéket vagy rövid nyakbavalót (a női boszorkányok Európában is nagyra értékelték a nyakláncokat) viseltek. Mexikóban a férfiak ide-oda lengő bőrt viseltek, mint az ír boszorkányok, de ezt bizonyos ceremóniáknál levették. Az indiánok nem csókolták meg egymást, de gyengéden üdvözölték. Hagyományosan kicsi szobákban dolgoztak, aminek festettek voltak a falai, hogy – mint általában a boszorkányok körében – felébreszthesse az összetartás erejét. Mivel lehetetlen, hogy már Kolumbusz előtt az óceánon keresztül bekövetkezett volna egy kultúrális csere, így valószínű lehet, hogy hasonló okok hasonló hatást idéztek elő az Atlanti-óceán mindkét partján. Néha lehetetlennek tűnhet, hogy bármilyen kultusz beállítottságában ilyen sokáig változatlanul megőrződjön, ez esetben pedig nemcsak a vallási legenda, hanem a rítus, a szertartások és hatásuk is fennmaradt. A vallás is, a nép is, a nyelve is megváltozhat, de ebben az esetben mindez változatlan marad. A kereszténység betörése után a boszorkányoknak el kellett rejtőzniük. A szászok uralma alatt rejtett közösségekbe húzódtak vissza, Walesbe vagy Cornwallba menekültek. Sok kultusztag együtt élt a korábbi bennszülöttek megmaradt tagjaival, olyanokkal, akiket a hódítók nem érhettek el. A későbbi generáció a szűkös élelem következtében a nagyokhoz, a jól táplált szászokhoz képest kis fajt képeztek, akikről azt tartották, valószínűleg a tündérekkel és a törpékkel való házasság útján keveredtek. Ők voltak az aprónép, a piktek. Ezek azok a vad vadászok, akiknek rejtőzniük kellett, mert tudtak mágikus rítusaikról, és mérgezett nyilakat használtak, így érthető módon gyűlölték és félték őket. Egy ismerőjük verset is írt erről, ami a következőképpen hangzik: A sziklás hegyen felfelé, A mocsaras szurdokban lefelé. Nem merünk vadászni A kicsi férfiaktól való félelemből. A kicsi férfiak félelmetesek, és nem szeretik, ha mások átkóborolnak a területükön, de ha barátságosak vagyunk velük, barátságosak és segítőkészek lesznek. Az Isle of Man-en van egy tündér-híd, amelynek a déli oldaláról senki nem kelhetett át anélkül a másik partra, hogy üdvözölte volna az elfeket. Ez a szokás abból az időből származik, amikor az északi oldalon még az ő saját királyságuk állt, amely gyakran háborúban állt déllel. Egyszer az északiak hirtelen megrohanták a délieket, és a lakóikat visszaűzték, akik tettek még egy kétségbeesett kísérletet az ellenállásra. A hídálláson vonultak, mikor hirtelen a végén tűzkővel ellátott, fekete masszával bekent gyékény nyilak felhője lepte el a támadók hátvédjét. Az északiak ismerték a nyilakat, tudták, hogy akár egy karcolásuk is a halálukat jelentheti. A kiáltásra: – Meneküljetek, mert megtámadtak a kis férfiak! – a behatolók menekülésre fogták a dolgot. A későbbi időkben ezt tündérmeseként mesélték a gyerekeknek, mert az emberek szeretik a csodálatos dolgokat. De kétségtelenül így esett meg. Úgy tizenöt évvel ezelőtt épp ilyen rettenet kitörését éltem át Borneón, hasonló surrogás idézte elő. Ezek a nyilak körülbelül olyan hosszúak és vékonyak voltak, mint egy-egy vastagabb kötőtű. Egy karcolás harminc másodpercen belül merevgörcsöt okoz, néhány perc múlva pedig beáll a halál. Életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint akkor.