Minden időben és minden országban voltak boszorkányok. Azokat a férfiakat és nőket hívták így, akik ismerték a gyógyító szereket, a varázsformulákat, a varázs- és szerelmi bájitalokat, néha a mérgeket is. Sokan azt hitték, hogy képesek befolyásolni az időjárást és az esőt, vagy szárazságot képesek előidézni. Gyűlölték vagy szerették, nagyra becsülték vagy üldözték őket. Azt állították – vagy feltételezték –, hogy a szellemek, a halottak, sőt az alacsonyabb istenségek világával is kapcsolatban állnak. Általában azt tartják, hogy az erejük örökölhető, a boszorkányság adománya családi tulajdonság. Az emberek a boszorkányokat gyógyító szerekért, bőséges aratásért, jó halászzsákmányért vagy egyéb szükséges dolgokért keresték fel. Általában papnők vagy alacsonyabb istenségek képviselői voltak, akiknek nem sokat jelentett az, hogy vegyék a fáradságot, és átérezzék az egyszerű nép gondjait. A kőkorszakban a jó aratás, a jó vadász- és halászzsákmány volt az emberek fő kérése. A csordának gyarapodnia kellett, és sok gyermeknek kellett születnie, hogy a törzs erős maradhasson. Erről gondoskodni a boszorkányok kötelessége volt, ehhez kellettek a rítusok. Ez valószínűleg a matriarchális korszakban volt, amikor a férfiak vadászni mentek, és a nők maradtak otthon, hogy gyógyszert főzzenek és mágiát űzzenek. Történelmileg a matriarchális periódus a Kr. e. IX. évezred közepétől a VII. évezred közepéig tartott. Ebben az időben a barlangokat, a fákat, a Holdat és a csillagokat női jelképként tisztelték, ami a Nagy Anya kultuszában keletkezett, aminek a papnője asszony volt. Abban az időben a férfiak valószínűleg a vadászat istenéhez imádkoztak, aki az állatok felett uralkodott. Később bukkant fel a jövendőbeli élet és egy másik világ gondolata. Mert a földi világ gyászos volt, amíg az istenek lakhelyét, egyfajta édenkertet el nem képzelték, ahol a nyugalom és a pihenés helye van, és új fiatalságot nem ajándékozott, az új földre születés előkészítéseként. A primitív emberek féltek, hogy saját törzsükön kívül születnek újjá, ezért az istenükhöz imádkoztak, hogy szeretteikkel egy helyen és időben születhessenek újjá, hogy emlékezhessenek rájuk és megmaradhasson a szeretetük. Az istennek, aki ilyen édenkertet ural, véleményem szerint a halálnak kell lennie, de valamiért a vadászat istenével azonosították, ezért szarvat viselt. Bizonyos ideig a halál és a vadászat istenének tűnt, vagy a kultusz képviselői oltalmazójának. Mégis férfi volt a boszorkányok vezetője, ám hangsúlyozzák, hogy a férfi kedvességét és jóságát a nők miatt veti be, ahogy az isten egy istennő helyére is helyezkedhet úgy, hogy a kultusz gyakorlásában a nő marad a vezető. Valójában a következő történhetett: volt egy férfi törzsistennel szerveződött törzsi vallás, papnők sora, és azok a férfiak, akik mágikus rítusokat űztek. A főpap volt a törzskultusz alakja, ha részt vett az összejöveteleken. Távollétében pedig a papnő uralkodott. A boszorkányok a legfőbb papról, mint a "halál istenéről" beszéltek, és arról, hogy a túlvilágon minden tőle függ. Nemcsak a következő világban való életre gondoltak, hanem a feltámadásra (az újjászületésre) is. Ez istennek úgyszólván egy vidám vadászterülete, ahol az egyszerű nép a rokon érzelműekkel találkozhatott, a képességük szerint többé-kevésbé kellemes körülmények között. Aki megszolgálta, annak a kívánt időben és a választott környéken következett be az újjászületés. Aki testével és természetével a Földön istennek alárendelte magát és imádója volt, az egy isten által létrehozott édenkertbe kerül, ahol különleges előnyöket élvezhet, és az istennő gondoskodik arról, hogy a mielőbbi újjászületése ugyanabban a törzsben történjen meg. Manapság az újjászületést a boszorkánykör alatt értjük, amihez látszólag a reinkarnáció végtelen lánca szükséges, számomra mégis azt jelenti, hogy idővel hatalmassággá válhatunk, akit Nagy Halottnak hívnak. Erről közelebbit azonban nem tudhattam meg. Számomra félisteneknek, a szenteknek tűnnek. A későbbiekben lehetővé vált, hogy nők vezessék a rítus végrehajtását, jóllehet a későbbiekben is sok férfi volt köztük, akik aztán boszorkánymesterek lettek. A Biblia mesél nekünk egy szegény endori boszorkány üldözéséről, aki titokban működött, miután a többi boszorkányt kiűzték az országból. Mesél nekünk Huldah varázslónőről, aki Jeruzsálemben élt, és a királyi tanácsban olyan vallási kérdésekre válaszolt, amelyekre még maguk a főpapok sem voltak képesek válaszolni. Mindemellett nem szabad azokról a szerencsétlen következményekről megfeledkeznünk, amiket a középkorban a nők alacsony helyzete váltott ki. Akkoriban az egyházi hagyományokba ütközött ennek az állapotnak a javítása, és az, hogy a nőket a kereszténység előtti helyzetbe emeljék vissza. Paracelsust, aki egyik könyvében az asszonyokat dicsérte, ezért támadták és "asszonyimádóként" hírbe hozták. Erről írt P. Hughes: "Mivel sok asszony tudatára ébredt a leigázottságának és visszautasította, egy titkos vallás keletkezett, melyben a nő fontos szerepet játszott, és a szexuális életet a hamupipőkei szerepből büszke misztériummá emelte. Ez a vallás pszichológiai menedéke volt az érzéki örömöknek, az elnyomott vagy férfias nőknek, és azoknak, akik személyes csalódásoktól vagy idegi zavaroktól szenvedtek, illetve akiknek a hagyományos egyház nem adhatott segítséget." Ez az összekuszált helyzet bírta rá azokat, akik a boszorkányságot nemcsak ősi vallásnak tekintették, hogy boszorkánnyá váljanak. A kultikus gyakorlatok sok nyugalmat, békét és örömöt adtak, az újoncok mégis megterhelést jelentettek a kultusz számára. Hogy a számtalan kémnek ne legyen lehetősége az árulásra, már egészen korán csak azonos vérű családokból, azaz boszorkánycsaládokból fogadtak újoncokat. A tiszteletadás különféle rituáléi, a futna és a nagy misztérium titka voltak azok, amiket mágiának neveztek, és többé-kevésbé titokban tartottak, csak családi közösségben adva tovább. Palesztinában, de néhány más vidéken is, kétfajta boszorkány élt: a varázsformulákról nem tudó fűgyűjtők és kereskedők, és azok a boszorkányok, akiknek eredete a papokkal és papnőkkel együtt visszavezethető egy ősi, valószínűleg kőkorszaki vallásig. Csak ezen a módon lehet beavatni (a körbe való felvétel) valakit, és részesülhet a különleges ősi tanokban. Az egyház kezdetben nem törődött a boszorkányokkal, de amint a pápaságot szilárdan megalapozták, az egyház a boszorkánykultusszal gyűlölt riválisként bánt és kiirtásuk céljából kutatta fel képviselőit. A puritánok is örömmel vették őket üldözőbe, de a két tűz között is felvirágzott a boszorkányság. Az egyháznak a 11. századtól számos veszélyes ellensége lett. Dél-Európában például elterjedt a manicheizmus tana. Különféle szektáik békében éltek egymással, és a katharokkal együtt sok közös dolguk volt. Voltak saját püspökeik és diakónjaik. Alázattal voltak a "Perfectik", az apostolok előtt, nekik majdnem isteni tiszteletadással adóztak. Levetették magukat előttük, és áldásért imádkoztak. Egymás közt a "Perfectihez" is imádkoztak. De ez a tiszteletadás nem őt magát illette, hanem a szent lelket, aki személyében alászállt közéjük. Az egyház a katharokat a szórakozás és a kicsapongás szabadosságával vádolta, míg néhányan az apostolok közé nem kerültek. A lélekvándorlás tanát hirdették, míg a "Perfectik" a halál után a mennyországba kerültek. Azzal is vádolták őket, hogy egyeseket rábeszéltek arra, hogy az egyháznak egyetlen fillért se fizessenek. Hasonló szekták voltak a waldensek és az albigensek. Róluk gyakorlatilag csak annyit tudunk, amit az egyház mondott. E szekták elleni vádakhoz a boszorkányság is hozzátartozott. Keresztes hadjáratot is vezettek ellenük, ahol sok hívüket legyilkolták, úgyhogy a szekták a föld alá rejtőztek. Az üldözés azon pogányok ellen irányult, akik az emberektől elhagyatott pusztaságokban laktak, ahol az ősi vallást tovább gyakorolták. A kívülállók általában azon a nézeten voltak, hogy minden pogány és boszorkány kényszeresen haretikus. Az üldözés e szakaszában a legkülönfélébb hamis elképzelések terjedtek el, így lettek a boszorkányok öregasszonyok, akik seprűnyélen lovagolnak a levegőben. De egy boszorkány se repült soha seprűnyélen, sem másképpen a levegőben. Ám valóban létezik egy termékenységi varázslat, aminek a jó aratást kellett előidéznie, és a végrehajtásához a boton vagy seprűn való lovaglás is hozzátartozott, mint egy vesszőparipán. Bizonyos boszorkányok e rítus végrehajtása előtt nagy ugrásokat tettek, amivel a vetés szárba szökkenését akarták elérni. A korai perek tanúval bizonyították, hogy a vádlottat boton vagy seprűn látták a mezőn (nem a levegőben!) keresztüllovagolni. Ezek gyakran bizonyítékként szolgáltak arra, hogy az illető termékenységi varázslatot végzett, ami büntetendő volt. A castletowni múzeumban látható ilyen bot, amelynek a legfelső vége fallosz alakúra van faragva, hogy megigézhesse a termékenységet. Isle of Man-en 1617-ben megfigyeltek egy asszonyt a termékenységi rítus gyakorlása közben. Bíróság elé vitték, rábizonyították, és a piacon megégették a kisfiával együtt, mivel abból indultak ki, hogy a gyermek szokás szerint már nagyon fiatal éveiben beavatott. Ez az eset megmutatta, hogy az öregasszony boszorkány csak egy mesealak, fiatal asszony is lehetett boszorkány. Mivel már az egész fiatal gyermekeket beavatták, köztük mindenféle korú volt. A tárgyalási jegyzőkönyvben gyakran elhangzott: "Két boszorkányra bizonyították rá, és őket égették meg, tizenhat éves fiatal lányokat, akik átkozottul csinosak voltak." A boszorkányok már illegalitásban éltek, amikor még kilencmilliót üldöztek és kínoztak halálra közülük Európában. Öregasszonyokat, akik egyedül éltek, akiket nem szerettek, vádoltak meg, különösen, ha egy macskát is tartottak, ráadásul társalogtak velük, vagy magukban beszéltek, mint ahogy azt oly sok öregasszony megteszi. Ilyen vádak érték a többségüket, miközben – főleg a boszorkányokat – levetkőztették, megkínozták és víz alá merítették. A hivatalos boszorkánykeresőket jól fizették. Angliában Matthew Hopkins például nagyon jól megélt ebből. A puritán egyházban nem kedvelt embereket megkínozták, boszorkányként elhíresültek, és jelentős pénzjutalmat söpörtek be értük. Gyakran vádoltak meg öregasszonyokat, mivel őket könnyebb volt akasztófára vagy máglyára juttatni, mint azokat, akik hetekig kibírták a kínzást. Innen ered az ősi boszorkányhit meséje. Valószínűtlen, hogy ezeknek az öregasszonyoknak bármelyike ténylegesen boszorkány lett volna, olyan, akit beavatottnak lehetett volna nevezni. Inkább gyógyfüveket ismerő öregasszonyok lehettek. De visszamehetünk sokkal korábbi időkig is: Arne Runeberg Dániában találta meg egy boszorkány sírját a bronzkorból. A drága kardok és arany ékszerek mellett ennek a női mágusnak egy bronzcsésze is volt a birtokában, amiben a következők voltak: egy hiúzkarom, egy menyétcsont, egy kígyó gerincoszlopa, kitépett és darabokra tört lófog, egy éberkőris ága, nyárfaszén, egy vas késpenge, egy bronzhuzal, két darab vaskő, számos kis csont, tűzkő és agyag. Ebből is látszik, milyen eredetű ez a szokás. Nemcsak a skandináv mondákban vannak hasonló szokások, más európai népekében is. Az ősi kelták druida papjai is hajtottak végre termékenységi rítusokat, és képesek voltak mágikus (hipnotikus) álmot okozni. A latin és kelta írók is adtak nekünk hírt a druidákról. Franciaországban és Írországban elfogadták, hogy ez a kultusz eredetileg Angliából származik. Az ókori Plínius is azt jelentette, hogy a mágia valószínűleg Angliából került Perzsiába. Keveset tudunk a druidák tanairól, de azt igen, hogy hittek a reinkarnációban. Caesar jelentése szerint az volt a véleményük, hogy "a lélek nem pusztul el, hanem az egyik testből a másikba megy a halál után. Az ilyen hittől az emberek bátrabbak lesznek, nem kell félniük a haláltól." Caesarról a De Bello Gallicoban szintén említést tesz a jósnő – aki druidanő –, akinek még a druidák előtt kellett élnie. Képes volt megváltoztatni az alakját, és látszólag birtokában volt a boszorkányok minden ismertetőjegyének, de mindenekelőtt mindenfajta csapadékot képes volt előidézni, miközben valamely víznél egy ruhátlan szűzzel társalgott. A keresztények megvádolták, hogy a gyerekeket pogányságra "kereszteli", és féltek a varázserejétől, amit az ördögnek tulajdonítottak. Csak a titkos tanokat tanuló és gyakorló beavatottak vehettek részt a gyűlésein. A druidák hitét és tanát jobban meg kell ismernünk (pl. náluk létezett-e több szekta), hogy megtudhassuk, volt-e vajon köztük és a boszorkányok között valamilyen kapcsolat. A boszorkányságnak egészen ortodoxnak kellett lennie, akár a magas akár az alacsony nívón. De az is lehet, hogy csak egy nősereg fantáziadús vallása volt, vagy egyszerűen a primitívek vallása, aminek semmi köze semmilyen értelmes dologhoz. Ezek a tanok sokfélék lehettek a különböző időkben és a különféle tájakon. Az én benyomásom szerint a kelta nép elődei a boszorkányságot általános vallásukban egyenrangúnak tartották a saját isteneikkel, és a druidák helyesnek és jónak tartották, hogy a népeknek saját isteneik vannak, és ezeket tisztelik. Lassan elterjedt a kelta eszme, amihez az istennő mítosza tartozott. Ez a jelentéktelen kelta istennő szépségével és kedvességével erős változást okozott a primitív vadászkultuszban. Ez csak az én személyes véleményem, egy gyanú, nem a rítusokat és az imákat akartam taglalni. Természetesen lehetett ellentét is az ortodox, kelta kultusz primitív hitformája és gyakorlata, és a római invázió és a kereszténység között. Ebben a görög és római misztérium-vallások hatása is szerepet játszhatott. A szászok inváziója után történt valószínűleg a római-brit keresztény beáramlás, ami aztán átgázolt a boszorkányságon, mivel az inváziót az ősi istenek büntetésének tekintették, amiért a boszorkányisteneket imádták. Lehet véletlen is, hogy Mexikóban az európaihoz nagyon hasonló boszorkánykultusz alakult ki az elő-kolumbiai időkben. Ebben egy istennő vagy boszorkánykirálynő szerepelt, akit mindig ruhátlanul ábrázoltak, bottal a kezében vagy rajta lovagolva, mint az érintetlenség vagy a rituális tisztaság jelképét, amire az európai boszorkányok is nagy hangsúlyt helyeztek. A nők gyűléseiken mindig ruhátlanok voltak, de egy nyakéket vagy rövid nyakbavalót (a női boszorkányok Európában is nagyra értékelték a nyakláncokat) viseltek. Mexikóban a férfiak ide-oda lengő bőrt viseltek, mint az ír boszorkányok, de ezt bizonyos ceremóniáknál levették. Az indiánok nem csókolták meg egymást, de gyengéden üdvözölték. Hagyományosan kicsi szobákban dolgoztak, aminek festettek voltak a falai, hogy – mint általában a boszorkányok körében – felébreszthesse az összetartás erejét. Mivel lehetetlen, hogy már Kolumbusz előtt az óceánon keresztül bekövetkezett volna egy kultúrális csere, így valószínű lehet, hogy hasonló okok hasonló hatást idéztek elő az Atlanti-óceán mindkét partján. Néha lehetetlennek tűnhet, hogy bármilyen kultusz beállítottságában ilyen sokáig változatlanul megőrződjön, ez esetben pedig nemcsak a vallási legenda, hanem a rítus, a szertartások és hatásuk is fennmaradt. A vallás is, a nép is, a nyelve is megváltozhat, de ebben az esetben mindez változatlan marad. A kereszténység betörése után a boszorkányoknak el kellett rejtőzniük. A szászok uralma alatt rejtett közösségekbe húzódtak vissza, Walesbe vagy Cornwallba menekültek. Sok kultusztag együtt élt a korábbi bennszülöttek megmaradt tagjaival, olyanokkal, akiket a hódítók nem érhettek el. A későbbi generáció a szűkös élelem következtében a nagyokhoz, a jól táplált szászokhoz képest kis fajt képeztek, akikről azt tartották, valószínűleg a tündérekkel és a törpékkel való házasság útján keveredtek. Ők voltak az aprónép, a piktek. Ezek azok a vad vadászok, akiknek rejtőzniük kellett, mert tudtak mágikus rítusaikról, és mérgezett nyilakat használtak, így érthető módon gyűlölték és félték őket. Egy ismerőjük verset is írt erről, ami a következőképpen hangzik: A sziklás hegyen felfelé, A mocsaras szurdokban lefelé. Nem merünk vadászni A kicsi férfiaktól való félelemből. A kicsi férfiak félelmetesek, és nem szeretik, ha mások átkóborolnak a területükön, de ha barátságosak vagyunk velük, barátságosak és segítőkészek lesznek. Az Isle of Man-en van egy tündér-híd, amelynek a déli oldaláról senki nem kelhetett át anélkül a másik partra, hogy üdvözölte volna az elfeket. Ez a szokás abból az időből származik, amikor az északi oldalon még az ő saját királyságuk állt, amely gyakran háborúban állt déllel. Egyszer az északiak hirtelen megrohanták a délieket, és a lakóikat visszaűzték, akik tettek még egy kétségbeesett kísérletet az ellenállásra. A hídálláson vonultak, mikor hirtelen a végén tűzkővel ellátott, fekete masszával bekent gyékény nyilak felhője lepte el a támadók hátvédjét. Az északiak ismerték a nyilakat, tudták, hogy akár egy karcolásuk is a halálukat jelentheti. A kiáltásra: – Meneküljetek, mert megtámadtak a kis férfiak! – a behatolók menekülésre fogták a dolgot. A későbbi időkben ezt tündérmeseként mesélték a gyerekeknek, mert az emberek szeretik a csodálatos dolgokat. De kétségtelenül így esett meg. Úgy tizenöt évvel ezelőtt épp ilyen rettenet kitörését éltem át Borneón, hasonló surrogás idézte elő. Ezek a nyilak körülbelül olyan hosszúak és vékonyak voltak, mint egy-egy vastagabb kötőtű. Egy karcolás harminc másodpercen belül merevgörcsöt okoz, néhány perc múlva pedig beáll a halál. Életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint akkor.

Úgy véli, valaki varázslattal akart ártani Önnek? Helyezzen egy termetes, fekete gyertyát az üstbe, ennek hiányában egy nagy, fekete hőálló edénybe. A gyertya legalább 3-5 centiméterre álljon ki az üstből, s meleg méhviasszal vagy egy másik fekete gyertya anyagával rögzítse a gyertyát, nehogy felboruljon.
Az üstöt, vagy az edényt töltse föl friss vízzel egészen a pereméig, ügyeljen rá, hogy a kanócot egyetlen csepp víz se érje. Tehát végül a gyertyából 3-5 centiméter áll ki a vízből.
Végezzen néhány perc mélylégzést, meditáljon a varázslat témáján, majd gyújtsa meg a gyertya kanócát. Vizualizálja az ellenséges varázslatot, amint a fekete gyertya lángjában ég.
Üljön csendben a gyertya előtt, és vizualizálja tovább a gyertya lángjába áramló ellenséges erőket. Egyszer csak a gyertya ellobban, fénye sercegve kialszik, mert érintkezik a vízzel. Ebben a pillanatban hárult el a veszedelem, mert a kihunyó lánggal együtt odalett az Ön ellen küldött varázslat ereje is. Azonnal szakítsa meg az ellenséges varázslat erejével kapcsolatos vizualizálást! Nézze, amint a halódó füst elillan, s az ártalmas szándék tehetetlenné válik.
A vizet öntse egy földbe ásott gödörbe, esetleg egy tóba, vagy közeli folyóba. A maradék gyertyát temesse mélyen a föld alá.

A boszorkányság története sok ezer éves múltra tekint vissza. Akkoriban Európában még két istent, a vadászatot jelképező Szarvas Istent és a termékenység istenét tisztelték. Ezekkel az istenségekkel csak kiválasztott személyek, varázslók tudtak kapcsolatot teremteni. Ezek a világon mindenütt - a dél-amerikai indiánoktól az afrikai törzseken át a kínai birodalom nomádjaiig - nagy tiszteletnek örvendtek. A vándorló magyar törzseknél sem volt ez másként. Sámánjaik, táltosaik még a vezérek döntéshozatalaiba is beleszólhattak.

Az ókorban a boszorkányok még nem a gonosz megtestesítői voltak. A varázslatos gyógyító képességű, bölcs asszonyokat inkább jóindulat övezte. A félelmetes középkori boszorkánykép gyökerei mégis a görög-római mitológiában keresendők. Homérosz Odüsszeia című eposzában Kirké boszorkánysága, túllépve az egyszerű mágián, már rontásra is képes. Később a boszorkányhit ősi, pogány világból átszivárgott változata módosult formában ugyan, de a kereszténységben is helyet kapott. Amíg az előzőnél a kuruzslás dominált, addig az utóbbinál - különösen a sötét középkorban - megmagyarázhatatlan és rendkívüli jelenségekkel hozták a boszorkányokat összefüggésbe. Olyan eretnek szekta tagjainak tekintették őket, akik az ördögökkel cimborálnak, és segítségükkel rendkívüli, természetfölötti dolgokra képesek.

Egy részüket strigáknak, "seprős boszorkányoknak", olyan asszonyoknak vélték, akik éjszakánként állatok alakját öltik magukra és alvók vérét szívják, elevenen felfalják őket, illetve nyomasztó látomásokat okoznak. A malefica, maleficus elnevezéssel azokat a női boszorkányokat vagy férfi boszorkánymestereket illették, akiket rontással, varázslással gyanúsítottak. Ezzel kapcsolatban született meg a XII. század elején Könyves Kálmán királyunk úgynevezett boszorkánytörvénye, amely a többi között kimondta: "Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék." Ezzel megakadályozta a pogány korból származó népi hiedelmen alapuló boszorkányüldözést.

Kezdetben az egyház nem foglalkozott ezekkel a hiedelmekkel. "A vallási indíttatású boszorkányüldözés a XIV. században kezdődött meg, és a XV. század végére érte el csúcspontját. VIII. Ince pápa 1484es bullájában a boszorkányságot halállal büntetendő szentségtörésnek nyilvánította. Két évvel később két dominikánus szerzetes, Heinrich Kramer és Jacob Sprenger megjelentette a boszorkányvizsgálat alapművét, a hírhedt Boszorkányok pörölye (Malleus Maleficarumot) című könyvet. Ezzel megkezdődtek a boszorkányégetések. Bizonyos források szerint a boszorkányüldözésnek legalább több százezer áldozata volt.

Magyarországon 1565-ben volt az első és 1756-ban az utolsó boszorkányper. Mindeközben több mint ötszázötvennégy bírói ítélet született, közülük százkilencvenkettő halálos volt. Máig emlékezetes az 1728-as szegedi megtorlás, amikor tizenhárom embert égettek el a Boszorkány-szigeten. A vád az volt ellenük, hogy ők felelősek a termést elpusztító aszályért. A hasonló esetek megismétlődését Mária Terézia akadályozta meg.

A repítő kenőcs

//szepasszonykepek.gportal.hu/portal/szepasszonykepek/image/gallery/1271182505_91.gif

Az első boszorkányokként megbélyegzett asszonyok szegény falusiak voltak, ekképp az alsó társadalmi rétegekhez tartoztak. Azzal hívták ki maguk ellen a sorsot, hogy mindenki másnál jobban és gyorsabban ismerték fel a gyógyító vagy éppen mérgező hatású füveket és bogyókat. A gyógynövényekkel kapcsolatos tudásuk olyan széles körű volt, hogy gyógyitalaikat bármilyen varázslatra alkalmasnak tartották. Az olaszországi Castel Presule-i perek jegyzőkönyvei szerint Fie boszorkányai bevallották, hogy amikor testüket gyógynövényekből készült kenőcsökkel kenték be, akkor fel tudtak repülni a fennsík felett uralkodó Sciliar-hegy csúcsáig.

Négy évszázaddal később a Göttingeni Egyetem néprajzi intézetének kutatói elhatározták, hogy kipróbálják a szóban forgó kenőcsöket. Megdöbbenésükre rájuk is hatott a varázslat. Ők is repültek, igaz, csak kábult álmukban. Amikor húsz óra múlva magukhoz tértek, arról számoltak be, hogy olyan vízióik és érzéseik voltak, mint amilyenekről a boszorkányok
vallottak.

Ilyen állapotot a hegyvidéken élő, boglárkafélékhez tartozó Katika- vagy havasi sisakvirág idéz elő. Ez a faj olyan erősen mérgező alkaloidot - akonitint - tartalmaz, amely az idegvégződéseket bénítva lehetetlenné teszi a felületi és mély tapintásérzékelést. Akonitinos kenőccsel bekent testű személynél ez a kezelés olyan érzést vált ki, mintha repülne.

A növényi mérgekből összeállított "varázsitalokat" fogyasztó "boszorkányok" így valóban önkívületi állapotba kerülhettek, látomásaik és nevetőgörcseik lehettek, szédülhettek, foroghattak, és összefüggéstelenül beszélhettek. Amikor ilyen állapotban látták őket az emberek, csakugyan azt hihették, hogy tudnak repülni, a jövőbe látni, és eladták lelküket az ördögnek.

//szepasszonykepek.gportal.hu/portal/szepasszonykepek/image/gallery/1271961321_21.jpg

A csattanó maszlag nyár végén virágzik, és felhasadó terméséből télen szórja szét mérgező magvait

Az álmot hozó olaj, korabeli forrás szerint, a mérges saláta, a bolondító beléndek, a szédítő vadóc vagy konkolyperje, a gyilkos csomorika, a mák és a farkas kutyatej magjából készült. A boszorkánykenőcsök fő alapanyagát a csattanó maszlag, a maszlagos nadragulya és a már említett beléndek is szolgáltatta.

A csattanó maszlag nitrogén- és melegkedvelő, szárazságtűrő gyomnövény. Olyan  alkaloidokat tartalmaz, mint például a hioszciamin, szkopolamin, valamint atropin, amelyek bénító hatást gyakorolhatnak a vegetatív idegrendszerre. Az alkaloidtartalom a magokban a legnagyobb. A csattanó maszlag atropinja kis mennyiségben nagyszerű nyugtató, de ha többet használnak belőle, tudathasadáshoz hasonló tüneteket is kiválthat. Tizenöt-húsz mag elfogyasztása gyermekkorban halált okozhat. Tavaly novemberben ezért került kórházba a győri mezőgazdasági szakközépiskola nyolc diákja, amikor megkóstolta a csattanó magját abban a reményben, hogy attól jó kedve lesz.

//szepasszonykepek.gportal.hu/portal/szepasszonykepek/image/gallery/1271961319_02.jpg

Maszlagos nadragulya

A burgonyafélék családjába tartozó nadragulya Európa és Ázsia hegyvidékein honos. Úgy vélték, hogy az ördög növénye. Leveleiben és gyökerében szintén alkaloidok - atropin, hioszciamin és szkopolamin - vannak, amelyek a gyomorhurut és ­fekély orvoslására is alkalmasak. Túladagolva azonban erős mérgek, amelyek esetenként őrjöngésig fokozódó izgalmi állapotot, valamint látási és hallási érzékcsalódásokat (hallucinációkat) okozhatnak. Mindkét növény megfelelő adagolását a "boszorkányok" határozták meg elsőként.

A bolondító beléndek a nadragulyáéhoz hasonló, veszedelmes méreg forrása, amely belsőleg egymagában nem, csak keverékek, készítmények formájában használható. Emésztőszervi görcsök kezelésére alkalmas, de emellett nyugtató és fájdalomcsillapító hatása is van. Hajdan asztmás rohamok, görcsös köhögés, hisztéria, álmatlanság és mindenféle, nagy fájdalommal járó betegség elleni szerként volt ismeretes. Külsőleg fájdalomcsillapítóként, görcsoldóként és gyulladáscsökkentőként alkalmazták.

//szepasszonykepek.gportal.hu/portal/szepasszonykepek/image/gallery/1271961319_53.jpg

A hiedelem szerint a szártalan bábakalács akkor hatásos, ha reggeli harmatban szedik

Alapos növényismeretüknek tulajdonítható, hogy az úgynevezett boszorkányok testi és lelki bajokat egyaránt gyógyítani tudtak, ekképp enyhítették a korabeli viszontagságos élet szenvedéseit. Gyógyító képességeiket Paracelsus fennen hangoztatta. "Boszorkányok" fedezték fel és használták először azt a hegyvidékeken honos piros gyűszűvirágot, amelynek hatóanyagai (glükozidjai) a szívműködést szabályozzák. Az Angliában boszorkánykesztyűnek nevezett növény glükozidjai közül a digitoxin és a digitalina a szívműködést serkenti, míg a digitonin nyugtatja.

A középkor legnagyobb pusztítást okozó, rettegett betegsége a pestis volt. Ha felütötte fejét a járvány, nemritkán a boszorkányokat okolták érte. Nagy becsben tartották a betegséget gyógyító növényeket. Közéjük tartozott a szártalan bábakalács, amelyet a legenda szerint Németországban Nagy Károly király talált meg. Vaktában kilőtt nyílvesszőjével éppen e növény szárát lőtte át. Azt hitték, hogy csak akkor hatásos, ha Szent István havának közepén, a kora reggeli harmatban szedik.

//szepasszonykepek.gportal.hu/portal/szepasszonykepek/image/gallery/1271961317_79.jpg

Erdei ciklámen

A csabaírét állítólag Csaba magyar királyfi fedezte fel, amikor sebesültek gyógyítására alkalmas növényt keresett. Az erdei ciklámen nálunk a nyugat-dunántúli gyertyánostölgyesek védett kincse. Évszázadok óta ismeretes hashajtó és gilisztaűző hatása. Sőt, azt is hitték, hogy a gonoszt távol tartó varázsereje is van. Plinius szerint az ókori görögök és rómaiak amulettként használták. Úgy vélték, hogy "aki gyökerének egy darabkáját vagy az egész növényt a házában tartja, azon nem fog a gonosz varázslat". A kis télizöld meténgnek is ilyen mágikus hatalmat tulajdonítottak. Gonoszt űző varázsereje miatt a két Mária-nap (augusztus 15-e és szeptember 8-a) között gyűjtötték. "Ekkor volt igazán hatásos." Egyébként légúti és emésztőszervi panaszokat megszüntető gyógynövény.

A félelmetes mandragóra

Az ázsiai eredetű boszorkány vagy embergyökérként is ismert mandragóra hasznos, de veszélyes gyógynövény, amely hosszú ideig félelmetes hírével tűnt ki. A göcsörtös, emberi alakra emlékeztető gyökere megmozgatta az emberek fantáziáját. Azt hitték, hogy leginkább az akasztófák árnyékában, mélyen a földben nő, és a kivégzett bűnösök testéből táplálkozik. A bogyója erősen narkotikus hatású hioszciamint és szkopolamint tartalmaz.

Ez az ősi, keleti varázsnövény Európába az arabok közvetítésével került. Az ókorban a görögök is használták: borban áztatott gyökerét szerelemkeltő és termékenyítő hatású szernek hitték, ezért meddő nők is fogyasztották. Homérosz Odüsszeiájában is szerepel: a varázslónő ezt teszi a görög harcosok italába, hogy disznókká változtassa őket.

A mandragóra azért vált afrodiziákummá (szerelmet fokozó szerré), mert kétágú gyökerében női és férfialakot véltek felfedezni. Azt hitték, hogy a gyűjtése veszedelmes, mert amikor a gyökerét kihúzzák, felsikolt, és aki ezt maghallja, az vagy megőrül, vagy holtan esik össze. Erről Shakespeare így ír a Rómeó és Júliában:

"Mint egy kitépett mandragóra jajja,
Melytől megőrül minden földi lény."

Idővel a boszorkányságról fennmaradt korabeli feljegyzések összekeveredtek a  gyermekmesékkel. A Jancsi és Juliska vasorrú bábája és az Óz nyugati boszorkája a köznépnek a gyógynövények és a mérgek használatában jártas, öreg javasasszonyok iránti félelmét testesíti meg. Még azt is feltételezték róluk, hogy "Cirokseprűn repülnek, szemmel vernek, megátkoznak".

Napjainkban a boszorkányok eszköztárába tartozó, gyógyító hatású, mágikus elixíreket bárki megvásárolhatja a gyógynövényboltokban és gyógyszertárakban. A "varázslatot" azonban felváltotta a hatóanyagok tudományos ismeretére alapozott alkalmazás. Természetgyógyászattal is foglalkozó orvosok megítélése szerint ezek a természetes alapanyagú orvosságok kevesebb mellékhatással gyógyítanak jó néhány betegséget, mint a szintetikus, gyárban készült gyógyszerek.

Dr. Fodor Ferenc

A szerző írásai megtalálhatók a